Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for the ‘Otthonoktatás’ Category

Úgy gondoltam mégiscsak írok ide a blogra, hogy az elmúlt fél évről maradjon egy kicsi “lenyomat” a számunkra.
Szóval már lassan egy hónapja, hogy vége van egy újabb iskolaévnek, ami nagyon sok izgalmat tartogatott a számunkra. Ismét volt egy otthontanulós csemeténk, meg két felsős gyerkőcünk. A legkisebb pedig még (talán utoljára) élvezhette a laza itthon töltött napokat. Persze gyakran jött velünk a suliba, főleg év vége felé, mikor a vizsgák miatt sokat jöttünk-mentünk). Gyakran megtörtént, hogy megkérdezte, hol vannak a nagyok – mondtam suliban, aztán hogy hol van Simon – mondom, ő is ment a suliba a logikai körre, aztán hogy hová megyek én? Hát a suliba (énekkart tartani, vagy gyakorolni a gyerekkel. Na persze hogy ő is a suliba akart menni. Vagyis ha valaki megkérdezte, mikor megy oviba, mondta hogy ő nem megy oviba, ő suliba fog menni! Aztán párszor mondtam neki, hogy először oviba kell járnia, utána mehet majd a suliba, és megbeszéltük, h szeptemberben már ő s mehet… Azóta mindenkinek elmondja, hogy szeptemberben megyek oviba!
És hogy mi volt a suliban? A végeredmény szép lett, de az út döcögősen ment mindenkinek az évzáróig. Vagyis mindenkinek meg kellett küzdenie a magáét. Áronnak elég gyakran nem akaródzott nekiülni a feladatainak, voltak időszakok, mikor igazán összeszedte magát és szépen tanult meg odafigyelt a dolgaira, meg olyanok is, mikor bizony be kellett mennem az of-el megbeszélni a dolgokat… De nagyon szépen kezelte a konfliktusokat és az osztályban uralkodó nehéz eseteket. Általában minden elmond itthon, ami a suliban történt és át tudjuk beszélgetni – ez sokat segített a dolgok kezelésében. Az év vége felé már nem nagyon érdekelték őt a sulis dolgok, de azért csak megcsinálta, hogy kitüntetett legyen – ennek azért örültem 🙂

Jázminnak a tanulással nincs gond, volt rengeteg versenyen sok szép eredménnyel, viszont nagyon nehezen kezelte az osztályon belüli feszültségeket. Volt is pár hét, mikor eléggé elbizonytalanodott és arra gondolt, jobb lenne átmenni Komáromba a 8 éves gimibe, de végül mégis maradt. Sok-sok beszélgetés meg puszilgatás kellett, hogy hétfőnként ne sírva kezdje a reggelt a suli miatt. A tetejében idén elég rosszul jött ki, h a zongoraórája és az ének is pénteken volt, és pont aznap volt 8 órájuk. Vagyis a péntekek is igen húzósak voltak számára – de ezt is megküzdöttük!

Az elsősünk szépen haladt a tanulással, de sokat küzdöttünk, hogy jól menjen a szlovák meg az írás. Az olvasás szépen beindult, januártól már meséket, könyveket olvas egyedül. Az írást rengeteget gyakoroltuk, hogy ne legyen benne egy csomó hiba! De megérte, mert bár ebből volt a leggyengébb az év végi megmérettetésen, mégis sikerült annyira jól, hogy mindenből egyese lett – aminek nagyon örült persze!
Nos hát én nem utolsó sorban én is megküzdöttem a magamét, míg megtaláltam a hangot (a módszert, a stílust, a hangnemet…) a gyerekekkel, h az énekkar nekik is meg nekem is azért öröm legyen, ne kínlódás. Ez a tapasztalat nagyon sokat formált rajtam is, azon ahogy látom a gyerekeket meg a tanítói munkát. Hát elég komoly kihívás lépést tartani a változásokkal, főleg ami a gyerekek viselkedését, reakcióit és hozzáállását illeti. De megérte végül is (no nem anyagilag), mert gyarapodtunk egy szép élménnyel, mikor az évzárón előadtuk az Örökségünk című dalt, aminek az utolsó héten készült el a videó és hangfelvétele! Remélem hamarosan fel is kerül a You Tube -ra!

Az év végi zongorakoncerten

Read Full Post »

Élünk ám, de még mennyire!
Az utóbbi hónapok viszont nagyon igénybe vettek, mivel hogy van egy dackorszakban levő majdnem 3 évesünk, egy elsős itthontanulónk, és két kiskamaszunk. Mit mondjak, nem unatkoztam mostanában.

Játszunk is meg tanulunk is...

Játszunk is meg tanulunk is…

Izgalmasan teltek az első hetek szeptemberben, mert hogy nekivágtunk Simonnal az első osztálynak. Ez önmagában nem olyan nagy dolog, de ő nem az a típusú gyerek, mint Áronék voltak, vele mindenhez új megoldásokat kellett találni, új utakat taposni. Mivel a beszédfejlődése is sokkal lassabban ment, az olvasástanulás is egészen más, nagyon sok gyakorlást igényel – amit eddig nem ismertünk. Közben nekem is növekedtek a kötelezettségeim, mert szeptembertől már két helyen tartok Ringató foglalkozásokat (júniusban vágtam bele ebbe a szívemnek oly kedves tevékenységbe), és sok gondolkodás után elvállaltam az énekkar vezetését is a suliban. Hát egyikre sem mondhatom azt, hogy kirázom a kisujjamból, szóval van mit csinálni! A suliban az énekkar vezetés igazi kihívás, egy teljesen új terület nekem, nem csak azért mert még nem vezettem énekkart, hanem mert kikerültem az itthoni magántanáros felállásból! De hát nem csak én pottyantam fura helyzetekbe…
Hannának is kicsit nehéz volt belerázódni az új helyzetbe: nagyok nincsenek itthon, Simonnal tanulunk… anya egész délelőtt tesz-vesz, jön-megy. Sokszor odaül hozzánk és kéri a színezőjét, meg a ceruzákat. Óriásit fejlődött szeptember óta, már rajzol napocskát, és néha egészen rendes ceruzafogásban tartja a színeseket! Hát ő még mindig a kis napsugarunk! Csak a pelustól nem akar megvállni a drága!

Közben folytatódtak a zenesulik, plusz Simon is jár zongira, itt helyben. Ezeket a délutáni dolgokat sem egyszerű összerakni, de jó, hogy idén is van segítségünk: anyukáméknál hagyhatom a kicsiket, mikor megyünk zenesuliba és van egy család, akik besegítenek a beutazásnál. A múltkor gondoltam bele, hogy mi tulajdonképpen mindenhová autóval visszük a gyerekeket… Micsoda kényelem! Azért van, hogy buszozni kell, igyekszünk minél több mindent úgy bonyolítani, hogy lassan egyre önállóbbak lehessenek!

Most már itt az advent! Elég sok mindent beterveztem, amit szívem szerint vállalni szerettem volna – meglátjuk mi fog összejönni, mert egyre inkább látom, milyen könnyen elsiklok a legközelebbiek mellett, mikor sok a jövés-menés.
Ez most olyan igazi advent… várakozás arra, amit Isten készít! Szeretnék örömmel várakozni, tevékenykedve, Istenre figyelve… Reménykedve hogy egyszer majd az Isteni megoldást élvezve mosolyogva olvasom vissza ezeket a sorokat!

A mi, itthon készült  adventi koszorúnk

A mi, itthon készült adventi koszorúnk

No, írogatom én ezt a posztot már egy ideje. Nem húzom tovább az időt! És talán (!) most már lassan sikerülni fog gyakrabban is írni!

Read Full Post »

Még az utolsó pillanatban, had örökítsek meg pár dolgot ebben a hónapban is az utókor – vagyis leginkább magam – számára! 🙂

A legnagyobb dolog a hónap elején az volt, hogy LEVIZSGÁZTUNK! Minden félelmem, gyengeségem, nehézségek ellenére nagyon jól sikerültek a vizsgák… annyira, amennyire remélni sem tudtam. Áron még javított is matekból, amiben persze nagyon sok munkánk volt, de megérte! Isten nagyon kegyelmes volt hozzánk! Minden úgy alakult, hogy elég időnk volt jól átvenni az anyagot a vizsgákig és még begyakorolni is, mert betegség miatt majdnem egy hétig zárva volt a suli – és pont azon a héten kellett volna vizsgáznunk. így viszont csak február elején kerül erre sor. Persze nagyon izgultunk. Nagy várakozással tekintettem a dolgok elébe, hogy vajon most Isten mit akar megtanítani velem, miért vitt bele ebbe az egészbe minket? Ugyanis az ősszel elég erős kétségeim voltak afelől, hogy ez menni fog Hanna mellett, de elég erőteljesen éreztem Isten noszogatását, hogy merjük bevállalni még ezt az évet… Nos hát örömmel mondhatom hogy egy csodálatos megtapasztalással gazdagabb lettem ezáltal. Megtapasztaltam, hogy Isten “tovább vitt, mint a lábam tudna menni”. Többet adott, mint remélni mertem, és persze nem úgy, ahogy én elképzeltem. Csodálatos Istenünk van! Pont február elején tanultuk a férjemmel azt az éneket magyarul, ami erről szól. Hallgassátok meg!

Magyarul pedig így hangzik (nekem ez a fordítás tetszett a legjobban).

A vizsgák után aztán pihentünk egyet – vagyis inkább lazítottunk kicsit, hogy aztán újult erővel vágjunk bele a második félévbe. Hát nem könnyű. De továbbra is tanulom előbbre helyezni a fontosat, az igazán értékeset az életemben. Odafigyelni arra, amire érdemes, és elengedni azokat, amik csak egy-egy pillanatot könnyítenek meg de sokat rabolnak az életből. Na és nem utolsó sorba tanulom hinni azt, hogy az élet nagy viharaiban Isten a hullámok fölé tud helyezni minket.

Read Full Post »

Hát újra jövök pár gondolattal, pillanatképpel.
Rossz, hogy ezt kell írnom, de elég fáradt vagyok – amikor meg nem vagyok az, annyi a tennivaló, hogy sajna nemigen jutok ide írogatni, pedig jó lenne egy-két dolgot megörökíteni ilyen módon is…
A legnagyobb bohóckodik a legkisebbnek

A legnagyobb bohóckodik a legkisebbnek

Hogy mi is van velünk? Hát már egész jól vagyunk, de kicsit megszenvedtük ezt az utolsó hónapot. Folyamatosan változnak a dolgok, és én alig győzöm kitalálni, hogy is kezeljek egy-egy új helyzetet. Hannánk továbbra is nagyon édi – ahogy a gyerekek mondják, és továbbra is rajonganak érte, de elég sok nemalvást okozott nekem az elmúlt hetekben. Most már talán kezd enyhülni a dolog – a múlt héten vasárnap még egy filmet is megnéztünk Attilával, míg a gyerekek meséztek. Szóval ezek a nemalvások eléggé le tudnak rongyolni. Aztán meg augusztus végén itt volt a” hogyan tovább” gyötrődésének a súlya, míg végül úgy döntöttünk, hogy mégiscsak itthon fognak tanulni mindketten. Na hát az iskolakezdés még így is elég kemény volt, örültem ha estére normális állapotokban térhettünk aludni, nem hogy sikerüljön az, ami anno Simon mellett ment. Minden teljesen felborult én meg néha legszívesebben kifutottam volna a világból. De mégsem futottam (na persze, csak mert nem volt hová he-he), hanem itt vagyok és azon gondolkodom, hogy bír Isten minket elviselni, minden nyűgös bajunkkal, nyavalyánkkal, hibáinkkal, kétségeinkkel… Mert elég nehéz ebben a kis lakásban együtt élni 4 hangos gyerekkel a mindennapokat. Néha ledobnám magamról az egészet, mint egy rossz kabátot, de rájövök, hogy enélkül a kabát nélkül meg csak dideregnék a nagyvilágban…

kiscicáink - akik a szemünk előtt születtek

kiscicáink – akik a szemünk előtt születtek

Ilyenek vannak errefelé, és ezek közben itt-ott azért sikerül rácsodálkozni Isten kegyelmére, szeretetére, arra, ahogy formálja gyerekeinket és az egészen keresztül minket (mi már jó kemények vagyunk). És csak reménykedek, hogy valami jó, valami szép fog az egészből kikerekedni, még akkor is, ha most alig-alig látszik belőle valami.
Buksi kutyus a lábamnál, aki még július végén került hozzánk

Buksi kutyus a lábamnál, aki még július végén került hozzánk

Mindezek mellett megint elég sok minden történt szeptember elején: rögtön az első hétvégén elmentünk egy otthonoktató konferenciára, ami sok mindenben megerősítésünkre volt. Aztán meglátogattuk a legközelebb lakó unokatesót, akikkel utána együtt állatkerteztünk Budapesten – ez volt Jázmin szülinapi kérése, végül a múlt hétvégén itthon is megültük apa és Jázmin szülinapját. Most pedig próbálunk belerázódni a mindennapokba, reménykedve, hogy a maga idejében lesz egy nagyobb autónk is és egy otthonunk amiben elférünk.

Read Full Post »

Ide is eljutottunk együtt

Ide is eljutottunk együtt

Ígértem, hogy megpróbálok legalább havonta egyszer írni magunkról, Hát most itt vagyok.

Nem mondhatom, hogy az elmúlt hetek kevésbé voltak fárasztóak mint a szülés utáni hetek, viszont már egészen másfajta fáradalmakat próbálok itt kipiheni 🙂

Az után, hogy legutóbb jelentkeztem eléggé besűrűsödtek a dolgok, ugyanis jött az év végi hajrá – készülődés a vizsgákra. Ahhh, annyira örültem, hogy Jázmin már levizsgázott és vele már csak a szlovákot kellett átvenni! Megpróbáltuk úgy csinálni, hogy a reggeli után rögtön a tanulást vettük elő, hogy minél hamarabb meglegyünk a nehezével és mehessenek játszani. Legtöbbször a délelőtti szopizás alatt is szlovákoztunk egyikőjükkel. Aztán jött a főzés, meg a többi. Ebből a főzést volt a legnehezebb abszolválni, mert ugyebár a többit azért abba lehet hagyni, ha a baba miatt elcsúsznak a dolgok, de enni csak kell valamit adni délben a három lurkónak. Nagyon jó volt, hogy ebben is volt itt-ott segítségem, volt hogy komplett ebédet kaptunk, szóval valamit azért mindig ettünk 🙂

két és fél hónaposan

két és fél hónaposan

Közben a kicsi lányunk egyre jobban kimerített a késő esti sírásokkal, amit láthatóan a hasija okozott. Annyit gondolkodtam, imádkoztam, hogy rájöjjek mi okozza. Elkezdtem írni, hogy mikor mit eszek, és kiderült, hogy bizony ő is érzékeny a tejre. Elkezdtem csak laktózmenteset inni, amitől rögtön jobb lett a helyzet, de maradt a furi zöld széklet, ami leggyakrabban valamilyen ételallergiát jelez. Szóval rábírtam magam, hogy tejmentesen étkezzek – na ez volt a legkeményebb feladat számomra. Néha már úgy éreztem, éhezni fogok, ha nem ehetek semmilyen tejterméket, annyira rá voltunk állva a sok tejre, élen a házi joghurttal… De lassacskán javultak Hanna baba körül is a dolgok, éjjel általában kétszer ébredt és vissza is aludt – legtöbbször én is bealudtam a szopizásba, ami az előző három gyereknél szinte sosem történt meg. Aztán mikor jött az eper és a málna, újra jöttek a hatalmas esti gyötrődések, sokszor csak éjfélre aludtunk el… huhh, annyi mindenről kellett lemondanom! Nem gondoltam volna magamról, hogy ennyire nehezemre fog esni… Szóval rendesen próbára tesz itt engem ez a csemete. De nagyon szépen fejlődik és annyira ügyesen szopizik az első perctől hogy ezért igazán hálás lehetek! Reménykedek, hogy lassacskán egyre több mindent fog bírni a pocakja is.

 

Áron a legkedvencebb unokatesójával.

Áron a legkedvencebb unokatesójával.

Nővéremmel és a kedvenceinkkel

Nővéremmel és a kedvenceinkkel

Szóval miközben naponta megküzdöttünk a hasfájással, a tanulással na meg a sok tennivalóval, nagy izgalmak elé néztünk, mert vártuk a tesómékat, akik május végén jöttek haza két csemetéjükkel 5 hétre. 5 éve nem voltak itthon, szóval tényleg nagyon vártuk már a találkozást! Ment a sok szervezés, hogy mikor ki kinél lesz, és a folyamatos agyalás, hogy a sok jövés-menés mellett valahogy a vizsgákat is megcsináljuk. Hát nem részletezem, de volt mit csinálni, hogy részt tudjunk venni 3 osztálykoncerten, 2 zenesulis vizsgán és a több napig tartó iskolai vizsgákon úgy, hogy a legtöbbször Hannát is vinni kellett magammal. huhh, hát jó, hogy mindez már mögöttünk van. Voltak azért kemény pillanatok, amikor kissé kétségbeestem, hogy mi lesz ebből az egészből, de alapvetően jól mentek a dolgok. Áronnak persze sokkal több gyakorlásra lett volna szüksége két-három tantárgyból is, hogy teljesen megtanulja az anyagot, így a bizije most nem alakult a legjobban, de a körülményekhez képest – meg ahhoz képest, hogy őt most egyáltalán nem érdekelte, hogy hányast fog kapni – egész jól megment minden.

Együtt imádkozunk érte...

Együtt imádkozunk érte…

A legemlékezetesebb az elmúlt hétvége volt, amikor végre együtt voltunk mind a hatan tesók családostul! Annyira érdekes volt ezt megélni ennyi év -és változás –

után! A három lánynak már vannak gyerekei, a három fiúnak még nincs… hát ez is érdekes helyzetet varázsolt, de élveztük – és jóóóó rendesen lefáradtunk!

Hát így telt az elmúlt hónapunk. Varázslatosan, szépen, izgalmasan… fárasztóan… de nagyon-nagyon emlékezetesen! : D

 

Délutáni focizás 😀

Read Full Post »

A sziklakertünk egyik fele... elől a Jázmin virágja - ő választotta - tudja valaki hogy mi a neve?

A sziklakertünk egyik fele… elől a Jázmin virágja – ő választotta – tudja valaki hogy mi a neve?

Mögöttünk van egy egészen izgalmas időszak, amit el sem hiszek, hogy végigcsináltunk! Jázminnal két hónap alatt megcsináltuk a sulis félévet, megvan minden vizsgája… nagyszerű csajszi! Áronnal csak egy vizsgát kértünk igy előrehozva, az a magyar nyelv volt – így is elég volt mindenből felkészülni. Ahhoz képest, hogy mennyire nem érdekelte az utóbbi napokban az egész vizsgázás, egész szépen sikerült neki, egyest kapott végól ő is meg Jázmin is mindenből. Hát nagyon hálás vagyok Istennek hogy megsegített és végigvitt minket ezen, mert egyedül a mi erőnkből ez nem ment volna.

Most már várjuk a baba érkezését ezerrel. Most is itt ficánkol a pocakomban, majd kiugrik a drága!

 

Szóval tudom, hogy az igazán izgalmas részek még csak ezután jönnek, de bizalommal nézek elébe, Istenbe kapaszkodva, aki azt ígérte, hogy megtart minket mindezekben! Úgyhogy én most egy szép és gyors szülésben reménykedek, és abban, hogy utána meg szépen belerázódunk a négygyermekes létbe 🙂 !

Addig pedig gyönyörködök a szép tavaszi környezetben.

A szilvafa is kivirágzott

A szilvafa is kivirágzott

...és a barackfánk is!

…és a barackfánk is!

 

Read Full Post »

Kalandos időszak ez a mostani… nem is nagyon érkezem írni ezt a blogot, és a közeljövőben azt hiszem ezen nem is fogok tudni változtatni, mert annyi helyen kell helytállni az embernek! És mindent nem lehet győzni. Meg hát azért szeretném ezeket a napokat rendesen megélni, nem csak kibírni…bár néha azt is elég…

Na jó, az az igazság, hogy nem gondoltam volna hogy ennyi minden fog történni ebben az időszakban, mikor a 4. csemetét várjuk. Főleg azt nem, hogy egy csomó olyan dolog, amiről eddig csak álmodtam, vagy betervezni sem mertem volna! Igaz, hogy most tudatosan igyekeztem úgy hozzáállni a családi élethez, hogy hozzunk ki belőle minden jót, amit csak lehet, ne csak a kötelességekről, tanulásról és rohanásról szóljon. Mit mondjak, így hogy itthon tanulunk ez könnyebb is meg nehezebb is. Bár azt hiszem inkább könnyebb, mert kevesebb a napjainkban az időhöz szigorúan kötött dolgok. Igen, ebbe sok mindenki bele is tud kötni, mondván, hogy látni, hogy a gyerekek nem járnak iskolába, mert nehéz nekik időre elkészülni stb, bár eddig alig történt meg olyan hogy emiatt késtünk volna valami olyan helyről ahol igazán nem való késni…

Hát ilyen dolgok vannak, de hogy kicsit konkrétabb legyek, megosztom veletek a legértékesebb dolgokat ezekből a hónapokból!

Először is: nagy kalandban volt részünk, mert november végén elutaztunk a nővéremékhez, akikkel 5 éve találkoztunk utoljára – Jázmin még 2 éves sem volt, igaziból csak képekről ismerte az unokatesóit. Na most a két nagyobb gyerkőccel nyakamba vettem a világot és repülőre ültem kihasználva az utolsó erre alkalmas heteket – már ami a várandóságot illeti. Hát izgalmas volt minden tekintetben! De nem bántuk meg! Annyira jó volt találkozni velük és együtt élni a mindennapokat! Sok új dologban volt részük a gyerekeknek, és kíváncsi vagyok, évek múlva hogy fognak visszaemlékezni ezekre a hetekre.

Kép
Itt épp együtt szánkózunk a telkük végében, mert hogy ott gyönyörűen havazott december elején! Na ilyen is talán 10 évvel ezelőtt volt utoljára! 🙂

Aztán hazajöttünk, és jött a Simon szülinapja, majd a karácsony, ami idén is kicsit más volt, mint szokott. A két ünnep között találkozhattunk a tesóimmal, és annak ellenére, hogy karácsonytól január végéig szinte folyamatosan beteg volt valaki, elég sok minden belefért a  mindennapokba. Még a megfeszített tanulás is, mert hát az amerikai út miatt 3 hét tanulásunk kimaradt, amit azért be kellett hozni. De hála Istennek, a vizsgák is jól mentek, főleg mert igazán emberségesen álltak hozzánk a pedagógusok. A legtöbb dolgozatot az osztállyal írták, így a szóbelik sokkal kevesebb időt vettek igénybe – és ez is jól jött.

Aztán farsangra is készültünk, LEGO emberkéknek öltözött be az otthontanulók csapata, meg is nyertük a 3. díjat. Nem sok erőm volt ahhoz, hogy még erre is készüljek, de végül jó volt, mert annyi dicséretet zsebeltem be a gyerekeimtől, miközben készítettük a dolgokat, hogy rendesen fellelkesültem az – “anya én nem is gondoltam, hogy te ilyet is meg tudsz csinálni” –  mondatoktól!

Kép

Biziosztás után egy nap lazulást engedtünk meg magunknak – már ha ezt annak lehet nevezni: elmentünk a Csodák palotájába együtt, családostul! Vonattal utaztunk, ami azért nagy kaland, de elég kényelmes dolog, főleg, hogy nagycsaládosként ez sokkal olcsóbb és azért kevesebb stresszel jár, mintha autóval kellett volna Pestre menni. Hát érdekes volt, az biztos, jól ki is fáradtunk, és a következő héten ugyanazzal a lendülettel próbáltuk folytatni a tanulást, mert komoly elhatározásra jutottunk: Jázminnal még a baba érkezése előtt levizsgázunk, hogy év végére ne maradjon olyan sok, mert elképzelni sem tudom hogy lesz, ha már itt lesz a picur! De ezt a félévet már nem akartuk felborítani! Szóval itthon tanulunk továbbra is…

 

Még két hónap van a picur érkezéséig, de én néha már nem bánnám, ha a jövő héten érkezne! A gyerekek is annyira szépen ráhangolódtak a kistesó érkezésére, és már én is nagy várakozásban vagyok. Igyekszem készülni a szülésre is, hogy ne úgy éljem meg, mint Simon érkezését, ami nagyon nehéz volt… most mintha még a babavárás is “könnyebb” lenne, hogy sikerült áthangolni magam arra, hogy örömmel váram és megtanuljam élvezni ennek az időszaknak a különlegességét is.

Közben a legtöbbet azt hiszem abból merítek, ha Attilával találunk egy-egy jó éneket, amit együtt énekelünk, mert szívből jön, átélésből, és ha jókat tudunk beszélgetni, és amikor sikerül lejegyeznem a kis jegyzetfüzetembe azokat a dolgokat, amikkel Isten megszólított, hogy jobban a szívembe vésődjenek és igazán az életem részévé váljanak. Ezek nélkül nagyon szegényes lenne az életem!

És igen! Jó az Úr! Tényleg így van!

Read Full Post »

Older Posts »