Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for the ‘Gondolatok’ Category

Nagyon meleg van… még annál is jobban. Az a legnehezebb, hogy ez most már nagyon hosszú ideje tart – kezdek kipurcanni. Ennek a besavanyodásnak csak egy ellenszere van. A hála.

SZeretném számba venni, amiért most hálás vagyok. A tél végén elkezdtem írni a hálanaplót, de valahogy elmaradt. Most pedig annyi minden történt, ami által gazdagodtunk.
Hálás vagyok azért, hogy eljött a várva várt nap, amikor a régen látott unokahúgom és unokaöcsém megérkeztek Szlovákiába, hogy együtt töltsék az itteni rokonokkal a nyarat.
Komáromban az Európa udvaron

Komáromban az Európa udvaron

Hálás vagyok, hogy még biziosztás előtt együtt lehettünk egy kedves családdal: Esztiékkel, és jobban megismerhettem a gyönyörű göndör hajú fiait és az egy szem lányát, a férjem meg jót dumcsizhatott egy hasonszőrű apukával.

Hálás vagyok, hogy június végén újra együtt lehettünk a tesóinkkal és a szüleimmel! Így még fürödni is eljutottunk együtt – amit egyébként a 4 gyerkőccel egyedül nem igazán vállalunk be.

Hálás vagyok Isten különleges ajándékáért a tanév végén, hogy amellett, hogy a gyerekek jól le tudtak vizsgázni, Jázmin az igazgatói dicséret mellett még külön jutalomban is részesült.

Hálás vagyok a NAGY fiunkért, aki már 11 éves és most tanulja, hogy kell a nagyfiúknak “nagyosan” viselkedni!

MINECRAFT földkockák a szülinapon

MINECRAFT földkockák a szülinapon

Hálás vagyok a legkisebbért, aki továbbra is nagyon sok mosolyt csal az arcunkra.

Hálás vagyok a nagylányunkért, aki annyira szépen bánik a legkisebbel. És hálás vagyok a majdnem hatévesért, aki most kezdi nagy lelkesedéssel tanulni a betűket!
IMG_1847Hálás vagyok anyukámért, aki olyan sokat segít még mindig a befőzésben.
Hálás vagyok a tesóimért, akik nem sajnáltak időt, pénzt és odafigyelést szentelni a gyerkőceinkre ezen a nyáron.

Hálás vagyok azért, hogy végre sikerült kreatívkodni kicsit a lányokkal, asszonyokkal 🙂

Read Full Post »

Még az utolsó pillanatban, had örökítsek meg pár dolgot ebben a hónapban is az utókor – vagyis leginkább magam – számára! 🙂

A legnagyobb dolog a hónap elején az volt, hogy LEVIZSGÁZTUNK! Minden félelmem, gyengeségem, nehézségek ellenére nagyon jól sikerültek a vizsgák… annyira, amennyire remélni sem tudtam. Áron még javított is matekból, amiben persze nagyon sok munkánk volt, de megérte! Isten nagyon kegyelmes volt hozzánk! Minden úgy alakult, hogy elég időnk volt jól átvenni az anyagot a vizsgákig és még begyakorolni is, mert betegség miatt majdnem egy hétig zárva volt a suli – és pont azon a héten kellett volna vizsgáznunk. így viszont csak február elején kerül erre sor. Persze nagyon izgultunk. Nagy várakozással tekintettem a dolgok elébe, hogy vajon most Isten mit akar megtanítani velem, miért vitt bele ebbe az egészbe minket? Ugyanis az ősszel elég erős kétségeim voltak afelől, hogy ez menni fog Hanna mellett, de elég erőteljesen éreztem Isten noszogatását, hogy merjük bevállalni még ezt az évet… Nos hát örömmel mondhatom hogy egy csodálatos megtapasztalással gazdagabb lettem ezáltal. Megtapasztaltam, hogy Isten “tovább vitt, mint a lábam tudna menni”. Többet adott, mint remélni mertem, és persze nem úgy, ahogy én elképzeltem. Csodálatos Istenünk van! Pont február elején tanultuk a férjemmel azt az éneket magyarul, ami erről szól. Hallgassátok meg!

Magyarul pedig így hangzik (nekem ez a fordítás tetszett a legjobban).

A vizsgák után aztán pihentünk egyet – vagyis inkább lazítottunk kicsit, hogy aztán újult erővel vágjunk bele a második félévbe. Hát nem könnyű. De továbbra is tanulom előbbre helyezni a fontosat, az igazán értékeset az életemben. Odafigyelni arra, amire érdemes, és elengedni azokat, amik csak egy-egy pillanatot könnyítenek meg de sokat rabolnak az életből. Na és nem utolsó sorba tanulom hinni azt, hogy az élet nagy viharaiban Isten a hullámok fölé tud helyezni minket.

Read Full Post »

Itt ez az új év és én itt vagyok benne négy csemetével és egy drága férjjel meg a család minden gondjával-bajával… Hogy őszinte legyek, az elmúlt napokban többször is megtörtént, hogy reggelente elég nehezen szedtem rá magam, hogy kimásszak az ágyból és nekiugorjak a napnak… Főleg miután újra meg újra olyanok az éjszakák amilyenek, és ez most már több, mint 5 hónapja így megy. Csak néha történik megy olyan, hogy felébredek Hannára és azt veszem észre, hogy jééé már két óra is eltelt az előző szopizástól! Nos, mindezek ellenére igyekszem erőt venni magamon és továbbmenni. Az Úr gondoskodik mindig valamiről, ami továbblendít ezeken a szürke szomorúságokon. Így volt ez a szülinapomon is, amikor reggel kivételesen Hanna előtt ébredtem, átmentem a gyerekszobába, ahol a nagyobbak éppen ébredeztek és gyönyörű rózsaszín fényben úszó szobát találtam – a nagy tetőablakokon át lehetett látni a gyönyörű napfelkeltét.

napfelkelte a gyerekszoba ablakból

napfelkelte a gyerekszoba ablakból

Mostanában egyre inkább igyekszem megállni ezeknél a pillanatoknál, mert különben elsuhan mellettünk az élet úgy, hogy észre sem vesszük. Nagyon tetszett Ann Voskamp gondolata (merthogy most pont az ő könyvét olvasom), hogy azzal tudjuk lelassítani az időt, ha lényünk teljes súlyával részt veszünk benne. Hát most ezt gyakorlom. És a hálaadást. Vannak dolgok amikért még nem tudok hálát adni, de már vannak olyanok is amikért sokáig nem tudtam, de most már tudok… December folyamán sok minden előkúszott az életem elrejtett zugaiból, amik fölött jó volt elgondolkodni és szépen helyrerakni, már csak azért is, hogy tiszta lappal lehessen továbbmenni. Hálás vagyok Istennek, hogy átsegít ilyeneken is – most éppen azzal, hogy kezembe került A Poros úton mezítláb című könyv. Még decemberben olvastam és nagyon bátorító volt számomra! Örömmel írnék róla többet is, de ahhoz kellene egy olyan konzervdoboz, amibe időnként be lehetne zárni 4 csacsogó, ugra-bugráló gyereket…

Nos hát minden esetre most nem azt az időszakát éljük az életünknek, amikor túl sok időnk lenne egymásra meg önmagunkra (nekünk szülőknek), de igyekszünk. Nehéz helytállni, főleg amikor az ember belegondol abba is, hogy nemsokára itt vannak a vizsgák, mert annyit nem tudtunk foglalkozni a dolgokkal, amennyit kellene (vagy jó lett volna? – nem is tudom melyik kifejezés a helyes), de helyette reméljük hogy az igazán fontos dolgoknak azért maradt hely, és akkor hosszútávon majd az előző sem nevezhető veszteségnek. Csak nekem kell megtanulnom elengedni a dolgokat, meg elfogadni, hogy nem minden alakul az elvárásaimnak megfelelően.

BENNÜK!

BENNÜK!

Szóval tanulunk mind!

És fejlődünk – remélem!!

És gyönyörködünk bennük!!!

Read Full Post »

Hát újra jövök pár gondolattal, pillanatképpel.
Rossz, hogy ezt kell írnom, de elég fáradt vagyok – amikor meg nem vagyok az, annyi a tennivaló, hogy sajna nemigen jutok ide írogatni, pedig jó lenne egy-két dolgot megörökíteni ilyen módon is…
A legnagyobb bohóckodik a legkisebbnek

A legnagyobb bohóckodik a legkisebbnek

Hogy mi is van velünk? Hát már egész jól vagyunk, de kicsit megszenvedtük ezt az utolsó hónapot. Folyamatosan változnak a dolgok, és én alig győzöm kitalálni, hogy is kezeljek egy-egy új helyzetet. Hannánk továbbra is nagyon édi – ahogy a gyerekek mondják, és továbbra is rajonganak érte, de elég sok nemalvást okozott nekem az elmúlt hetekben. Most már talán kezd enyhülni a dolog – a múlt héten vasárnap még egy filmet is megnéztünk Attilával, míg a gyerekek meséztek. Szóval ezek a nemalvások eléggé le tudnak rongyolni. Aztán meg augusztus végén itt volt a” hogyan tovább” gyötrődésének a súlya, míg végül úgy döntöttünk, hogy mégiscsak itthon fognak tanulni mindketten. Na hát az iskolakezdés még így is elég kemény volt, örültem ha estére normális állapotokban térhettünk aludni, nem hogy sikerüljön az, ami anno Simon mellett ment. Minden teljesen felborult én meg néha legszívesebben kifutottam volna a világból. De mégsem futottam (na persze, csak mert nem volt hová he-he), hanem itt vagyok és azon gondolkodom, hogy bír Isten minket elviselni, minden nyűgös bajunkkal, nyavalyánkkal, hibáinkkal, kétségeinkkel… Mert elég nehéz ebben a kis lakásban együtt élni 4 hangos gyerekkel a mindennapokat. Néha ledobnám magamról az egészet, mint egy rossz kabátot, de rájövök, hogy enélkül a kabát nélkül meg csak dideregnék a nagyvilágban…

kiscicáink - akik a szemünk előtt születtek

kiscicáink – akik a szemünk előtt születtek

Ilyenek vannak errefelé, és ezek közben itt-ott azért sikerül rácsodálkozni Isten kegyelmére, szeretetére, arra, ahogy formálja gyerekeinket és az egészen keresztül minket (mi már jó kemények vagyunk). És csak reménykedek, hogy valami jó, valami szép fog az egészből kikerekedni, még akkor is, ha most alig-alig látszik belőle valami.
Buksi kutyus a lábamnál, aki még július végén került hozzánk

Buksi kutyus a lábamnál, aki még július végén került hozzánk

Mindezek mellett megint elég sok minden történt szeptember elején: rögtön az első hétvégén elmentünk egy otthonoktató konferenciára, ami sok mindenben megerősítésünkre volt. Aztán meglátogattuk a legközelebb lakó unokatesót, akikkel utána együtt állatkerteztünk Budapesten – ez volt Jázmin szülinapi kérése, végül a múlt hétvégén itthon is megültük apa és Jázmin szülinapját. Most pedig próbálunk belerázódni a mindennapokba, reménykedve, hogy a maga idejében lesz egy nagyobb autónk is és egy otthonunk amiben elférünk.

Read Full Post »

Itt a húsvét és inkább karácsonyi hangulatom van a héten, mint húsvéti… főleg, mikor kint sétáltam a szállingózó hóban. Olyan szép fehér volt minden, hogy egy pillanatig még a gyerekek is elfelejtették mondogatni, hogy miért nincs még melegebb, hiszen már tavasz van, nem tél?!

A jácint már kibújt...

A jácint már kibújt…

 

A mi húsvéti díszünk

A mi húsvéti díszünk

Hát nem mondom, én is vártam, hogy ez a jácint kinyíljon és bevihessem húsvét vasárnapra – de azt hiszem nem fog. Viszont olyan érdekes érzésem volt, mintha most még közelebb került volna egymáshoz a karácsony és a húsvét, a két legsokatmondóbb ünnep. Ahogy olvastuk a húsvéti történetet, most először gondolkodtam el azon, hogy miért van a szeretet kifejezésének sokszor ilyen NAGY ára? Miért kell embereknek meghalni azért, hogy másoknak jobb lehessen, miért kell embereket feláldozni azért, hogy a haza szabad maradhasson…. és miért kellett ilyen sok szörnyűséget kibírnia Jézusnak miattunk. Nem tudom hogy tudta elvállalni ezt az egészet, de ilyenkor mindig egy picit jobban feltárul előttem az a titok, amit Isten még a kezdetek kezdetén eltervezett – hogy megváltsa az embert. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy hozzá tartozhatunk és megismerhettük őt személyesen. Így egészen mást jelent már az ünnep!

Azt kívánom mindenkinek, hogy megtapasztalhassa Isten hatalmas szeretetét életében!

Read Full Post »

Parents-with-3-children-6Már egy ideje újra, meg újra szembejön nekem ez a gondolat ilyen-olyan formában. Ez volt a témánk az ifin, erről olvastam egy jó könyvben és erről szól sok sok minden körülöttem.
Az Úr Jézus teljesen más volt, mint a többiek. És ő ezt nem szégyellte, nem akart beleolvadni a tömegbe és nem hőkölt vissza, ha ezt számon kérték rajta.
Pár évvel azután, hogy megtértem, voltunk egy előadáson, aminek az volt a témája, hogy merünk-e mások lenni. Emlékszem, azt mondta az előadó, hogy az embereknek, csak a 20-25 %-a mer más lenni, máshogy viselkedni, mint ami a megszokott, vagy elvárt. A többiek inkább beleolvadnak a többségbe, vagy sodródnak velük.  Nekünk keresztényként, Isten gyermekeiként nem kell ezt tennünk! Azóta sem felejtettem el ezt a gondolatot, és igyekeztem is megállni, mikor vállalni kellett, hogy én valamit máshogy teszek, de úgy igaziból most kezdem megtanulni ezt az egészet. Emlékszem, hogy középsulis koromban úgy öltözködtem, hogy senki se vegyen észre, a lehető legjobban beleolvadhassak a “nagy tömegbe”. Nagyon nehéz volt “más” lenni, mást csinálni, mint a többség. Aztán apránként ráéreztem az ízére… Rájöttem, hogy talán kinevetnek érte, de aztán felnéztek rám, megmosolyognak mégis elismerik, hogy jól csináltam. Furák az emberek. Aztán férjhez mentem, és nagyon-nagyon sok mindent máshogy akartam csinálni, mint a legtöbb ember. Nagyon jól akartam csinálni a dolgokat! Na ez igazi kihívás volt. Lassan odáig jutottam, hogy annyi mindenkinek akarok megfelelni, hogy már kezdek belepusztulni… Aztán jött egy-két olyan döntés az életünkben ami először csak pár embernél vágta ki a biztosítékot, aztán a további döntések még többnél. Igen, jól gondolod, kedves olvasó, ezek közé tartozott az otthonoktatás is (bár előtte is már kellett egy-két “furi” döntést hoznunk). Sokszor nem is értettem, miért hozta Isten ezt elénk, miért pont nekem kell ebbe belevágni, mikor itt senki sem csinálja. Hát megmondom komolyan, hogy talán ez volt a legnagyobb dolog eddig az életemben, amit teljesen máshogy csinálok, mint a “többiek”. Itt jött el az a pont, hogy nincs szinte senki, aki besegít, aki beugrik, aki majd elmondja a tapasztalatait és biztat, akit példaként követhetek, hogy ne legyen olyan nehéz… nem itt csak Isten volt. Nem megy? Kérdezd meg Istent! Nem tudod hogyan? kérdezd meg Istent! Elfáradtál? Kérd meg Istent, hogy adjon erőt! Kiborultál? Mondd el Neki! És Istennel annyira más! Mert ő nem ordibálja le a fejem… és nem sajnál le… és nem borul ki, hogy már megint ugyanazt a hibát követem el… Annyira hihetetlen sokszor, hogy így szeret minket! Annyi csodát élhetünk meg vele! És formálódunk, mert kibuggyannak ám a dolgok! Sok mindenre pont ezekben az években jövünk rá, hogy nem úgy kellett volna csinálni, pedig akkor úgy láttuk, azt hittük, hogy úgy a legjobb… és mégsem. Hát ez nem könnyű. Ahogy nem könnyű függetleníteni magunkat azoktól az emberektől, akik ugyan szeretnek, de úgy akarnak belenyúlni az életünkbe, ahogy nem kellene. Hogy ne legyen bennünk félelem és ne szégyelljük magunkat olyanért amiért nem kell.
Nagyon szeretném a szívembe vésni ezeket a dolgokat, amiket az elmúlt hetekben tanított nekem Isten. És szeretnék hasonlóvá lenni ahhoz a Jézushoz, aki egészen más volt, mint a többi ember – azért mert Istentől függött és rá figyelt. Nos én sosem akartam egészen más lenni, most úgy érzem Isten pont ezt várja tőlem. Elkezdtem tanulni… Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy ilyen türelmes hozzám. És azt hiszem itt az ideje, hogy én is sokkal türelmesebb legyek másokhoz, mint eddig, és sokkal nagyobb szeretettel tudjam ösztönözni őket arra, hogy mások lehessenek!

Köszönöm azoknak, amik mellettem voltak és vannak akkor is, ha néha nem értik mit mért csinálok, és hálás vagyok annak az egy családnak, akikkel együtt OO-zunk, hogy annyi mindenben segítettek. És nem utolsó sorban hálás vagyok Istennek, hogy mindig megerősített és biztatást, bátorítást nyújtott és segítséget küldött, mikor szükségünk volt rá. Remélem hogy majd az élet többi nagy döntésében is merünk mások lenni, ha kell!

Advent első vasárnapján - ébredés után...

Advent első vasárnapján – ébredés után…

Na és hogy mindjárt ki is próbáljam magam, idén az adventi koszorúnk is kicsit más lett, mint szokott – most kivételesen csak a gyertyákat kellett megvenni, és egy teljesen egyedi koszorúnk lett – valami MÁS!

Read Full Post »

     Nagyon sok minden van amiért hálás vagyok amellett, hogy most eléggé igénybe vett az elmúlt egy-két hét. Olyannyira, hogy vannak dolgok amikben elbizonytalanodtam, és vannak, amiknek új lendülettel futok neki… De hálás vagyok Istennek, hogy mindig megerősít, hogy ne adjam fel azokat a dolgokat se amik nehezen mennek. Inkább azon kell elgondolkodnom, mik most az igazán fontos dolgok, azok amikbe érdemes erőt és energiát fektetni és mi az ami ezek mögött csak másodlagos – vagyis nem kell elcsüggednem ha nem fért bele a napjaimba. Hát nem könnyű ez nekem, főleg mert szeretnék mindenben (meg mindenhol) megfeleli, de ilyenkor újra tudatosítanom kell, hogy legelőször Istennek kell megfelelnem. És ehhez újra meg újra szorosabbra kell fognom az Istennel való szeretetkapcsolatomat, mert ez mindennek az alapja.

Hát akkor hálás vagyok Istenem
– hogy ennyi minden belefért ebbe a nyárba,
– hogy augusztus végén még egy nagyot strandolhattunk a tesóimmal és a nagyiékkal,
– hogy a gyerekek olyan szép barnára sültek, és egyszer sem égtek le a napon és ehhez én készíthettem a fényvédőt (ami még a hófehér bőrű Simont is megóvta a leégéstől, egyszer sem jött le a bőre, sőt, szépen lebarnult ő is)

köszönöm, hogy adtál erőt
– a befőzésekhez, így szépen telnek a polcok kompóttal, savanyúsággal és lekvárral
– a gyülekezeti munkához, a gyerekekhez és így augusztus utolsó hetében még egy gyermekdélutánt is tudtunk szervezni a gyülekezet udvarában
– a mindennapokhoz, és találékonyságot és így tényleg nem unatkoztunk egyszer sem a nyáron.

Hálás vagyok
– a férjemért, akinek pénteken volt a szülinapja, és akinek a mosolya mindenkinek olyan fontos
– a lányomért akinek a jövő hétvégén lesz a szülinapja és aki most kezdi az első osztályt,
– a fiaimért, akik mellett nem lehet lazulni így egy sokkal fegyelmezettebb életre “kényszerítenek”, mint amire nélkülük képes lennék.

Nem hagyhatom ki ennek a nyárnak egyik legszebb napját: a tesómék esküvőjét sem.

Nagyon köszönöm Istenem, hogy ott lehettünk, láthattuk az örömüket, hogy az úton is minden rendben volt, és bár az esküvői ebéd után szükséges volt kicsit az autót is szerelni, mégis rendben hazaérkeztünk.

Köszönöm Istenem, hogy az elkövetkező napokban is számíthatok a segítségedre,
köszönöm, hogy mellettem vagy és tanácsolsz
és hogy újra meg újra megtapasztalhatom a mindenek fölött való szeretetedet.

Read Full Post »

Nagyon nyüzsgős lett ez a nyarunk. Azon kívül, hogy már az elején ki tudtunk ruccanni valahová, majdnem minden napunk be van táblázva. Na persze olyanok is vannak benne, mint a befőzések, nagyobb takarítások, szekrényátpakolás, fuvolázás! (mert hogy több hónap keresgélés után megtaláltam a fuvolakottáimat) és még filmnézés is. Ezen a nyáron olyan filmeket nézünk, amit a gyerekek is nézhetnek, hogy ne kelljen a késő esti órákra hagyni. Ilyen volt az Anne Shirley első négy része, és a Váratlan utazás. Ez utóbbit délutánonként nézzük a gyerekekkel és nagyon élvezem! Tizenéves voltam, mikor ment a TV-ben, már akkor is nagyon szerettem! Szóval örülök, hogy ilyen mozgalmas a nyarunk és ebben az is sokat segít, hogy a legkisebb tesóm ezen a nyáron itthon van és néha rá lehet bízni a gyerekeket – így persze sok minden egyszerűbben is megoldható.

Július végén megint szerveztünk a gyülekezetnél egy jó kis gyerekdélutánt szalonnasütéssel. Hát jó sokan voltunk – először meg is lepődtem, el nem tudtam képzelni mit fogunk tudni csinálni ennyi gyerekkel. De minden jól ment. Ha lenne rá kapacitásunk, csinálhatnánk nyaranta egy hetes napközis tábort is. Hihetetlen mennyi gyerek teng-leng össze vissza ezekben a hetekben.

Szalonnasütés a gyerekdélután estéjén az imaházunk udvarán

A gyerekek már jól laktak

Az elmúlt vasárnap nagyon meghitt közösségünk volt a gyülekezetben. Vendég lelkipásztorunk nagyon lelkesen beszélt arról milyen is az a bővölködő élet, amit Isten tartogat számunkra… mennyire különbözik attól, amit az emberek elképzelnek és mégis mennyire jobb. Megerősödésünkre voltak az imák is, főleg, hogy közösen imádkozhattunk egy családfőért, aki már 3 éve rákos beteg és most az orvosok szerint már nincs sok hátra az életéből. A héten meglátogattam őket és nagyon jó volt látni, hogy köszönik, jól vannak, sokkal jobban, mint pár napja. Annyira jó ilyet látni!

Most meg esküvőre készülünk. Aztán lassan itt a szeptember, Reméljük, megújult erővel vághatunk bele az újabb iskolaévbe! Közben majdnem hogy egész nyáron folyik az építkezés itt, az imaház körül, ami már egészen alakul… reméljük ősz végével szép eredménnyel fejeződik be.

Az utcáról nézve – itt tartottak a hét elején.

Read Full Post »

Milyen furi, mikor az ember elutasítja azt, amit még nem is ismer. Vagy éppen AKIT még nem is ismer. Bezzeg mennyi mindennek bedőlünk az életünk során, aminek igazán utána sem néztünk.

Még április végén volt egy evangélizáció nálunk, aminek egyik alkalmán a férjem is elmondta, hogyan vált az ismeretlen Isten ismerté számára. Leírom a bizonyságtételét, mert szerintem olyan sokan nem hallották még!


Szüleim katolikusok, de Istent nem ismerték, csak a vallásukat. Ezért lettem 9 évesen első áldozó, mert azt úgy illik. Csakhogy amit az előkészítő foglalkozásokon hallottam, kezdtem megismerni Istent. Amikor az első gyónásom alkalmával a pap kiosztotta a Miatyánkot meg az Üdvözlégyet, ott térdeltem az oltár előtt és azt mondtam Istennek: Ez nevetséges, én nem ilyennek ismertelek meg. Nem hiszem, hogy ez kell a bűnbocsánathoz. Ekkor olyan örömöt és békességet éreztem, hogy legszívesebben még sokáig ott maradtam volna Isten előtt…
Hiszem, hogy Istentől volt ez a megtapasztalás. Ezután lassan minden a feledés homályába merült. Tovább kerestem az élet értelmét. Különleges ember szerettem volna lenni, mert arra odafigyelnek. Foglalkoztam ezoterikával, hipnózissal, agykontrollal, horoszkóppal, de szerencsére egyikbe sem merültem bele annyira, hogy ne tudtam volna otthagyni. Középiskolás voltam, mikor a rendszerváltáskor először vetítették le a TV-ben a Názáreti Jézus című filmet, ami érdeklődésemet a film hősére terelte. Ilyen hőst azelőtt még egy filmben sem láttam: úgy győzött, hogy nem bántott senkit, csak őt bántották. A kollégiumban volt egy fiú, aki rendszeresen olvasta a Bibliát, elkértem tőle, hogy másképp is utánajárjak ennek a hősnek, és elkezdtem olvasni az evangéliumokat. Később tőle kaptam ajándékba az első Bibliámat. Egy idő után már együtt olvastuk, és a törvény sok mindenre rávilágított az életemben – ezeket igyekeztem is elhagyni. Mikor vége lett a sulinak és egyedül maradtam a Bibliámmal a falumban, lassan minden feledésbe merült. és újra kezdtem hasonlítani a korombeli fiatalokhoz. De belül mindig is éreztem, hogy nem jó ez így. Aztán egyszer olyan dolgok történtek, amit nagyon szégyelltem és elgondolkodtam azon, hogy ha ezen az úton haladok tovább, nem lesz az én életem sem más, mint a kortársaimé. Akkoriban kaptam egy missziós társaságon keresztül postán egy igehirdetést kazettán a tékozló fiúról, és mikor otthon hallgattam, annyira magamra ismertem, hogy a tékozló fiúhoz hasonlóan összetört szívvel borultam az Atya elé, hogy bocsásson meg és arra kértem, hogy hozzon ki valami jót az én elrontott életemből. Ez volt életemben az igazi elsőáldozás, ami kedves Istennek, mert összetört szívvel kértem a megbocsátást és hálával ajánlottam fel életem az Ő szolgálatára és követésére. Ekkor ismertem meg Istent és az ő fiát Jézust igazán, aki adott az Ő szent lelkéből nekem is. Hogy honnan tudtam ezt? Addig a Bibliában csak a betűket láttam és olvastam, de ezután már értettem is amit olvasok. Megvilágosodott előttem az a sok érthetetlen dolog, amit addig értetlenül olvastam. Összeállt a kép! Ezután én is hasonló hőssé váltam mint Jézus. Nem értették a gondolkozásomat, nem értették mitől változtam meg, miért nem teszem azt amit addig tettem. A világ kitaszított, ahogy Jézussal is tették, de Isten gyermekévé fogadott. Az életemet azóta is Ő alakítja és tapasztalom áldásait minden nap. Tudom, hogy jó terve van az életünkkel!

Read Full Post »

Értékes vagy

Még nem olvastam a könyvet, de itt meghallgattam! Érdemes!

“Amit ők gondolnak az semmit sem számít Panchinello, csak az számít, amit én gondolok… és szerintem te nagyon értékes manó vagy! … Azért vagy értékes nekem, mert az enyém vagy!”

Ezért jó Istenhez tartozni!

Read Full Post »

Older Posts »