Úgy gondoltam mégiscsak írok ide a blogra, hogy az elmúlt fél évről maradjon egy kicsi “lenyomat” a számunkra.
Szóval már lassan egy hónapja, hogy vége van egy újabb iskolaévnek, ami nagyon sok izgalmat tartogatott a számunkra. Ismét volt egy otthontanulós csemeténk, meg két felsős gyerkőcünk. A legkisebb pedig még (talán utoljára) élvezhette a laza itthon töltött napokat. Persze gyakran jött velünk a suliba, főleg év vége felé, mikor a vizsgák miatt sokat jöttünk-mentünk). Gyakran megtörtént, hogy megkérdezte, hol vannak a nagyok – mondtam suliban, aztán hogy hol van Simon – mondom, ő is ment a suliba a logikai körre, aztán hogy hová megyek én? Hát a suliba (énekkart tartani, vagy gyakorolni a gyerekkel. Na persze hogy ő is a suliba akart menni. Vagyis ha valaki megkérdezte, mikor megy oviba, mondta hogy ő nem megy oviba, ő suliba fog menni! Aztán párszor mondtam neki, hogy először oviba kell járnia, utána mehet majd a suliba, és megbeszéltük, h szeptemberben már ő s mehet… Azóta mindenkinek elmondja, hogy szeptemberben megyek oviba!
És hogy mi volt a suliban? A végeredmény szép lett, de az út döcögősen ment mindenkinek az évzáróig. Vagyis mindenkinek meg kellett küzdenie a magáét. Áronnak elég gyakran nem akaródzott nekiülni a feladatainak, voltak időszakok, mikor igazán összeszedte magát és szépen tanult meg odafigyelt a dolgaira, meg olyanok is, mikor bizony be kellett mennem az of-el megbeszélni a dolgokat… De nagyon szépen kezelte a konfliktusokat és az osztályban uralkodó nehéz eseteket. Általában minden elmond itthon, ami a suliban történt és át tudjuk beszélgetni – ez sokat segített a dolgok kezelésében. Az év vége felé már nem nagyon érdekelték őt a sulis dolgok, de azért csak megcsinálta, hogy kitüntetett legyen – ennek azért örültem 🙂
Jázminnak a tanulással nincs gond, volt rengeteg versenyen sok szép eredménnyel, viszont nagyon nehezen kezelte az osztályon belüli feszültségeket. Volt is pár hét, mikor eléggé elbizonytalanodott és arra gondolt, jobb lenne átmenni Komáromba a 8 éves gimibe, de végül mégis maradt. Sok-sok beszélgetés meg puszilgatás kellett, hogy hétfőnként ne sírva kezdje a reggelt a suli miatt. A tetejében idén elég rosszul jött ki, h a zongoraórája és az ének is pénteken volt, és pont aznap volt 8 órájuk. Vagyis a péntekek is igen húzósak voltak számára – de ezt is megküzdöttük!
Az elsősünk szépen haladt a tanulással, de sokat küzdöttünk, hogy jól menjen a szlovák meg az írás. Az olvasás szépen beindult, januártól már meséket, könyveket olvas egyedül. Az írást rengeteget gyakoroltuk, hogy ne legyen benne egy csomó hiba! De megérte, mert bár ebből volt a leggyengébb az év végi megmérettetésen, mégis sikerült annyira jól, hogy mindenből egyese lett – aminek nagyon örült persze!
Nos hát én nem utolsó sorban én is megküzdöttem a magamét, míg megtaláltam a hangot (a módszert, a stílust, a hangnemet…) a gyerekekkel, h az énekkar nekik is meg nekem is azért öröm legyen, ne kínlódás. Ez a tapasztalat nagyon sokat formált rajtam is, azon ahogy látom a gyerekeket meg a tanítói munkát. Hát elég komoly kihívás lépést tartani a változásokkal, főleg ami a gyerekek viselkedését, reakcióit és hozzáállását illeti. De megérte végül is (no nem anyagilag), mert gyarapodtunk egy szép élménnyel, mikor az évzárón előadtuk az Örökségünk című dalt, aminek az utolsó héten készült el a videó és hangfelvétele! Remélem hamarosan fel is kerül a You Tube -ra!
Az év végi zongorakoncerten
Jó az Úr 
Vélemény, hozzászólás?